Ha eszembe jut a Gánás-hegy, valahogy kellemetlen élményeim támadnak. Nem a 'hegymászás' fáradalmai miatt gondolok rá rossz szájízzel, hanem a meg- ill. meg nem találása jut eszembe. A Gánás-hegy Hajdú és Szabolcs határán magasodó 152m-es kiemelkedés, az Alföldi Kék-túra egyik állomása. Már az első alkalommal is nehezen találtuk meg, részben a rossz jelzések, részben saját figyelmetlenségünk miatt.

Május 9-én újra célul tűztük ki ezt a pontot, de most Nyírbátorból megközelítve. Az időjárás kivételesen jónak ígérkezett, ami azért említésre méltó, mert az idén még minden túrámon esett az eső. Nyírbátorban a választási plakátok miatt kerengtünk egyet, mert a jelzések legtöbbjét leragasztották. Háromnegyed óra alatt sikerült csak kijutnunk a városból. Egy ideig tudtunk haladni, bár egyes jelöletlen elágazások hosszas szemlélődésre kényszerítettek. Komolyabb időveszteségünk Istvántanya után következett be, amikor egy útkereszteződéshez érve 'elfogyott' a jelzés. Fél órába telt, mire a három út közül az egyiken bő 500 m-re megtaláltuk az elsőt.

Az igazi nehézségek Nyírlugos után kezdődtek. Az erdőirtás mellett haladva hamarosan a 'sűrűbe' tértünk be, ahol a szúnyogok hadával kellett megküzdeni, de ezáltal nagyobb sebességre kapcsoltunk és az időveszteséget csökkentettük. Végre kiértünk ebből a szakaszból, de minek? Egy két és fél méteres kerítés nézett velünk farkasszemet az út közepén keresztben. Most merre? Jelzést nem láttunk. Először balra indultunk. Majd amikor láttuk, hogy nincs vége a kerítésnek, sőt visszafelé kanyarodott a csapás, a szúnyogok száma meg növekedett, a másik irányba tértünk át. Hamarosan egy erdészház udvarán keresztül megérkeztünk egy széles útra. Az ismertető füzet szerinti jelzést megtaláltuk, ami a már említett kerítés másik oldala mellett haladt... egy darabig.

Egyszer csak a kék jelzés a bekerített rész belsejébe került, majd megszünt, az út pedig nem látszott. Most vajon hogyan tovább? Tüskés bozótban, térdig érő, sűrű csalánban lehetett csak menni. Hol volt akkor már a jelzés, s az út? Eleinte még éreztem a csalán jótékony, reuma elleni áldását, de a folyamatos 'érintkezés' miatt úgy égett a lábam, hogy oda sem figyeltem hova lépek. Már csak vadcsapásokon lehetett tovább jutni, s várni mikor ér véget a kerítés! No arra várhattunk! Megtaláltuk ugyan azt a pontot ahol elkanyarodott, de nem volt értelme arra menni, mert nem a megfelelő irányban haladt a mellette lévő út. A jelzés elő sem került többé. Gánás-hegy mint végcél már nem szerepelt többé az útitervben, csak minél hamarabb jussunk ki a 'rengetegből', hiszen már késő délután volt. A Nap állása szerint dél felé kellett haladni, hogy Nyíracsádra érjünk.

Távoli zúgást hallottunk. Fellélegeztünk! Végre megvan az országút! Onnan már egyszerű lesz beérni a településre. Országút? Jó lett volna! Egy újabb bekerített területhez értünk, ahol egy traktor szántott, és ennek hangja, mint szirének éneke, vonzott minket abba az irányba. Útbaigazítást kértünk, s kiderült már nem vagyunk messze Nyíracsádtól. Ha jól megyünk az erdészházhoz kell érnünk. Sikerült megtalálni a helyes utat, így fél hétre beértünk Acsádra. Már csak a buszmegállóba kellett eljutni és irány haza! Az utolsó busz viszont 18 órakor elment! Egy darabig reménykedtünk egy későbbi járatban, de hiába. Megpróbáltunk stoppolni, sikertelenül. Végül egy 'diszkóbusszal' jutottunk Nyírábrányba, ahol vasút is van. Újabb két km-es gyaloglás. 10 óra után értünk a vasútállomásra, ahol megnyugtattak, hogy van vonat Debrecenbe, de csak másnap hajnalban 4 óra után indul. A fedett váróteremben megvártuk a másnapi vonatot, tele szúnyog- és csaláncsípésekkel, tüskékkel összekarmolva, néhány bőrünkbe fúródott kullancs társaságában.

Utólag visszagondolva, már csak mosolygok az akkori viszontagságokon, hiszen gyönyörű helyeken vezetett az út, s a turistának váratlan helyzetekre is fel kell készülnie. Gánás-hegyre egyelőre nem készülök...

Vissza a kezdő lapra