A Kaukázus kutatásának úttörője és mindmáig legjelesebb hazai képviselője Déchy Mór. Az Alpokban, a Tátrában és több más hegységben tett hegymászó útjait követően 1884-ben indult először a Kaukázusba, ahol megfelelő térkép és magassági adatok nélkül is sikerült feljutnia az Elbruszra. 1884 és 1902 között összesen hét expedíciót szervezett, utazásai során bejárta a hegységrendszer minden jelentős területét. Tudományos tevékenységei közül elsősorban glaciológiai munkássága, valamint fotódokumentációja emelhető ki.

Az elmúlt évek politikai változásainak következtében a magyar turizmus érdeklődése a Kaukázus iránt megcsappant, de úttörők ma is akadnak. A Vándoor Világjárók túrázói 2003-ban mászták meg az Elbruszt, 2004-ben pedig vezetésükkel már tizennégyen vágtunk neki a kalandos utazásnak. Tekintettel a főcsúcs meghódításának 130. és Déchy sikeres mászásának 120. évfordulójára, Stauróczky Tamás javaslatára utunkat Déchy Mór emlékexpedíciónak kereszteltük.

A vonatjegyek és a vízumok beszerzésének viszontagságait követően már csak bő 50 órás vonatozás és némi buszozás várt ránk, hogy Kabard- és Balkárföld fővárosába, Nalcsikba megérkezzünk. Az engedélyek egy részét itt, a többit pedig már a Baksan-völgyben fekvő Tirnauzban kellett beszereznünk.

A hosszú utazást követően a formaságok elintézése újabb napot vett igénybe, de délután végre megérkeztünk az Elbrusz nevű település fölötti kempingbe. Bemelegítő túránk a közeli Kurmutau (Kurmicsi) 4045 méteres csúcsára vezetett. A túra alsó szakasza a völgyet követi, majd meredek szerpentinen kanyarog a nyeregig, végül könnyű, biztosítást nem igénylő sziklás szakaszt követően ér a hegytetőre. A kemping és a csúcs közötti kétezer méteres szintemelkedés kis csoportunk tagjainak erőnléti szempontból nem okozott gondot, egy kivétellel mindenki elérte a csúcsot, a magasság és a napsütéses időjárás azonban megtette hatását. Sokan fejfájással küszködve, legyengülve fejezték be a túrát. Másnap ketten az Irik folyó kanyonját és a falu feletti sziklaalakzatokat kerestük fel, a többiek pedig már a kempingben készülődtek igazi úti célunk, az Elbrusz felé.

Indulás előtt felszerelésünk egy részét a kemping raktárában hagytuk, áttaxiztunk a szomszédos Azauba, majd felvonóval a 3500 méteren fekvő Mir állomásig mentünk. Alig voltunk feltűnőek, amikor az állomás faépületének támasztott tizennégy hátizsák mellett téblábolva vártuk, hogy végre minden hivatalos szerv "itt tilos éjszakázni" megjegyzések közepette eltűnjön és nyugovóra térjünk. Az eredmény nem is maradt el, éjfélkor beindult a felvonó és megérkezett az ellenőrzés. Választhattunk, lemegyünk, vagy kinn a hóban sátrazunk, esetleg ezer rubel, büntetésnek titulált baksis ellenében (fejenként kb. ötszáz forintot jelentett) maradhatunk. Miután jól kialudtuk magunkat, gyalog indultunk tovább a sífelvonó mellett a Barrel nevű menedékhely, majd a 4100 méteren fekvő Priut romjai felé. A kellemetlen szél miatt a sátrakat a méteres szélfogó hófalak ellenére negyven-ötven kilogrammos kövekhez kötöttük, de az időjárás gyökeres változására nem gondoltunk. Másnapra terveztük a továbbindulást a Pastuhov sziklák felé, de reggel a sátorból kilépve olyan havazás és szélvihar fogadott, hogy jobban esett visszabújni a hálózsákba. Többen egy közeli fabódéba költöztek, néhányan a sátorban maradtunk.

Már ekkor éreztük Mónival, hogy az időjárás változása és napok óta tartó kellemetlen légúti gyulladásunk miatt jobb lenne átmenetileg visszaköltözni a kempingbe. A csapat ambíciója, optimizmusa és nem utolsó sorban a közös engedélyek miatt a Priut bázistól másnap mégis továbbmentünk 4700 méterre, a Pastuhov sziklákhoz, ahonnan a csúcstámadást terveztük. Az Elbruszig hátralévő alig ezer méter szintemelkedés miatt úgy véltük reggel nem kell sietnünk, végül fél kilenc lett, mire indultunk. Gyengélkedésünk és a hatalmas szél miatt meglehetősen lassan haladtunk, így is sikerült 5500 méter magasságig feljutni, ahonnan végül visszafordultunk.

Csalódottság nélkül indultunk a kempingbe, mert már ekkor eldöntöttük, rövidesen újra nekivágunk a csúcsnak. Hárman - Attila, Balázs és Gábor - bíztak az időjárás javulásában és a Pastuhov szikláknál maradtak. Megfelelő időjárás- jelentés hiányában többet nem is tehettek, de igazuk lett. Csak egy napot kellett átvészelniük, majd a csoportból elsőként fenn állhattak az Elbrusz csúcsán.

Két pihenőnap és bőséges kalóriapótlás után mi ketten is elindultunk a reggeli első felvonóhoz, majd a Priuttól a már ismerős gleccseren felcipeltük a cuccot a Pastuhov sziklákig. Rajtunk kívül senki sem sátrazott a platón, a szél rendületlenül fújt, de az időjárás alapján úgy véltem, másnap indulhatunk. A korábbi tapasztalatból okulva már röviddel öt óra után nekivágtunk a gleccsernek. Keveset fotóztam, ritkán álltunk meg pihenni, így is majdnem dél lett, mire végül elértük az 5642 méteres nyugati csúcsot. Hihetetlen szél fújt, még a csúcscsokit sem volt kedvünk felbontani. Néhány képet készítettem emlékbe és indultunk a völgybe. Az időváltozás gyorsaságát az egymást követően készített fotók háttere hűen tükrözi. Pihenésre végül a két csúcs közötti szélcsendesebb területen szakítottunk időt.

Délután háromra értünk a sátorhoz, de a hóolvasztással, a leveskészítéssel és a teafőzéssel úgy eltelt az idő, hogy már nem indultunk tovább. Éjjel a szél orkánerejűvé vált, a sátorban a víztől a cipőfűzőig minden megfagyott és akkor sem értettük egymás hangját, ha kiabáltunk. Reggelre a jó minőségű sátrat több helyen eltépte a szél. Hajnalban még hallottunk néhány mászót, akik a csúcs felé indultak, de mire felébredtünk, a ködös-szeles időben a legtöbben már szomorúan bandukoltak vissza a Priut irányába. Végül szerencsénk volt, hogy első alkalommal hosszabb időt töltöttünk négyezer méter felett és megfelelően akklimatizálódtunk. Most egy rövid időjárási ablak elegendő volt, hogy megmásszuk a csúcsot.

A kemping felé haladva elgondolkodtam ezen a csalóka hegyen. Mi az Elbrusz? Ha alulról vagy fényképről szemléljük, két hatalmas hódomb. És mi valójában? Egy olyan hegy, amelyre most tizennégy elszánt hegymászóból két részletben is csak öten jutottunk fel, valamennyien második nekifutásra. Egy olyan hegy, melynek csúcsát elérve jobban örültem, mint amikor Szent Bernát szobrát megpillantottam a Matterhornon.

Az emléktúra résztvevői:
Szervezők: Erdélyi Ottó, Papp Ferenc
Résztvevők: Balogh Dániel, Boda Balázs, Cserháti Gábor, Dora Kata, Kern Zoltán, Kovács Attila, Dr. Makleit László, Nagy Melinda, Pirovich Gergely, Pusztai Krisztián, Stauróczky Tamás, Urszán Mónika

Képek:

Vissza a kezdő lapra