Ebben az évben ez volt az első teljesítménytúrám. Kicsit tartottam az időjárástól, mert az előrejelzések havat, esőt ígértek, ezért úgy gondoltam, a rövidebb távon indulok. A helyszínen úgy tűnt, hogy kevés a hó és jó kemény a talaj, így a hosszabb túrára jelentkeztem. Ahogy az indulás után nem sokkal az út jégpályává változott, már nem voltam olyan biztos a döntésem helyességében. Bár itt még viszonylag biztos lábakon haladtam, rövidesen kezdődtek a nehézségek. Ahogy rátértünk a hegy oldalán felfelé vezető útra, megkezdődött a csúszkálás. Olyan sima és síkos volt a terep, hogy majdnem elsodortuk egymást. Többen morgolódtak: ha ilyen lesz az út, nem tudják teljesíteni a távot. Kb. háromnegyed óra alatt tettük meg ezt az alig 3 km-es szakaszt az első ellenőrzőpontig.

A következő állomáshoz már viszonylag jó, porhóval borított, út vezetett, így mégsem tértem le a 45 km-es távról, bízva abban, hogy rosszabb már nem lehet. Tévedtem! A Mária-forrásnál lévő pihenőházhoz kellett eljutnunk, ez volt a 3. számú ellenőrzőpont. Változatos terepen, de változatlan korcsolyapályán haladtunk. Mire idáig értem, már nyolcszor csúsztam el, de nem csak én voltam az egyetlen. A forró tea feledtette a nehézségeket és lassan a táv feléhez értünk. Innen inkább lefelé kellett menni, amit inkább csúszkálásnak neveznék. Ismét rettenetes útszakasz következett! Az egyik oldalon a Csondó-patak folydogált a mélyben, a másik oldalon a hegyoldal, közte a jég borította út. Inkább a meredeket választottuk, mint a balesetveszélyt. Akkor könnyebbültünk meg, amikor Tardonára érve, a 4. számú ellenőrzőpontnál, asztfaltutat éreztünk a lábunk alatt. Már 28 km körül jártunk, s örültünk, hogy néhány km-en át így mehettünk tovább.

Rövidesen újra rátértünk az erdőbe vezető jelzésre. Az 5. ellenőrzőpontig inkább havas, kicsit könnyebb terepen haladhattunk, bízva abban, hogy hamarosan végetér a megpróbáltatásunk. 17 óra is elmúlt, mire bélyegeztünk, lassan sötétedni kezdett. Nem is sejtettük, mi vár még ránk! Bár csak 4 km volt hátra, mégis ez volt a legnehezebb szakasz. Igaz, lefelé kellett menni, de itt újra csúszóssá vált az út. Most nem lehetett letérni a bozótba. A jégen egyensúlyozva totyogtunk, s akkor örülhettünk ha sárosabb területhez értünk. Itt biztosabbnak éreztük a talajt a lábunk alatt. Az elcsúszások gyakoribbá váltak, de emelték a hangulatunkat is. Kazincbarcika fényei nagyon közelinek tűntek, mégis nagyon hosszúnak éreztük ezt a szakaszt. Mire a célba érkeztünk, mindannyian nagyon elfáradtunk, de az öröm, hogy sikerült teljesítenünk ezt a nehéz feladatot, feledtette a megpróbáltatásokat.

Nekem ez volt az eddigi legnehezebb túrám, aminek nyomait, a kék foltokat, zúzódásokat és az izomlázat napok múltán is viseltem.

Vissza a kezdő lapra